Mára leginkább a hazaérés a terv, amit a Kárpátokon átkeléssel kezdünk. Elég hosszú út lesz, meg ha belefér még Zsófit is meglátogatjuk. Mindenesetre elég sok a látnivaló az út mellett és az utak is igen megfelelőek, elég jól haladunk. Mivel hátul ülök, Kokó meg a hegyeken úgy vezet mint egy állat (szerintem Lujzához akar minél hamarabb hazaérni, vagy már régen ült rendőrautóban) néha kicsit rókáznom kell. Remélem ezt nem tudja meg.
Az ukrán határnál ki kellett tölteni egy papírt, és tényleg jó volt megőrizni az immigrant papírt is, mert nélküle nem tudom hogy jutottunk volna ki Ukrajnából. Mindenesetre biztos nagyon unatkoztak (vagy csak keresni akartak valamit), mert a srác testüreg-motozáshoz használatos gumikesztyűben jelent meg, de szerencsére csak az összes csomagunkba dugta bele a kezét, másba nem (de azt igen alaposan, a szennyesekkel együtt). Jót röhögtek a táskámban lévő kavicsokon (briliant??), a kocsiban talált csákány nyélen és Kokó szárított kapros zacskóján. Azután persze kiderült, hogy a nálunk lévő pénzeket is be kellett volna írni a papírba, így most lefoglalnának százötven eurót meg ötven dollárt. Kokó már mint rutinos tárgyaló megegyezett az ötven dollárban. Mindez alig két óráig tartott csak. Kicsit már „grrr” voltunk.
Kis szárítkozás és nem publikus fotózás után gyorsan lencsevégre kaptuk még a nulladik kilométerkövet, azután csónakon vissza a civilizációba.
Ja, és készítettem egy kis fejlécképet jövendő weboldalunkhoz is.
és közben próbáltunk kipihent arcot vágni.
Utána nyomtuk tovább, de némi telefonos segítséggel kiderült, hogy mégis be kell mennünk Moldáviába. Ekkor jöttünk rá, hogy a Duna deltáját igazából még Ukrajnában is meg tudjuk nézni. Na ekkor találtuk meg az első olyan utat, amelyikről vissza kellett fordulni. Némi kacskaringózás után eljutottunk Bilkovóba, a legeldugottabb ukrán településre egy nemzeti part kellős közepén.
Kis vacsoramelegítés, utána tervezgettük még az útvonalat kicsit, majd szunya.
a gyúrós csecsemőt a bejáratánál (lehet hogy Rozsé kiskorában),
a híres odesszai lépcsőket (még hűtőmágnest is hoztam róla),
meg a tetején a Hermes-es szobrot,
na meg Nagy Kati távoli rokonát, II. Katalin nagy szobrát.
Most gyorsan robogunk is tovább, hogy minél jobban megközelítsük még ma a határt.
Már erősen keresgéltük az út menti megállóhelyet reggelizés céljából mikor ismételten egy közúti ellenőrzés alanyai lettünk. Sok minden nem is történt, egy perc múlva elvitte a rendőr Kokót a rendőrkocsiba. Gondoltuk Csabival megint egy kis lehúzás, de Kokó csak nem akart előkerülni az autóból, a több rendőr meg hol odament, hol pedig eljött a rendőrkocsitól, ezt a műveletet többször is ismételve. Eltelt talán tíz perc is, mire Kokó kiszállt, nem túl boldog fejjel. Mint kiderült megfújatták vele a szondát és a tegnap esti két erős sör meg a vacsora és reggeli hiánya következtében az jól be is zöldült. Na itt kezdődött a para nála, háromezer hrivnya vagy ötszáz dollár a büntetési tétel, plusz mínusz két év jogsi. Végül hála az orosz nemtudásának meg boci szemeinek megúsztuk a dolgot a pénztárcája tartalmával (kb. 90 dollár). Szépen szaporodik az ukrán bűnlajstromunk.
Végül is igazuk volt, de az élményt feldolgozandó rábeszéltük Kokót egy sörre. Mivel úgy is egy köbambival készült az útra az most át is alakult vigaszflaskává.
Néhány fotót készítettünk, a nem látható termeket végül megnéztük képen.
A vacsora érdeklődés hiányában elmaradt.
Kicsit paráztam, mert a kikötőben igencsak hullámzott a vízen a kis hajó, de szerencsére kint az öbölben sokkal jobb volt a helyzet. Az odaúton vitorlával mentünk, csak a visszaúton rakta ki a kis motort huszonéves vég tengeri medve kapitányunk.
Volt velünk egy ukrán párocska is, akik láthatóan ittak valami bátorságteát az út előtt.
A hajók baromi jók, láthattuk egymás mellett az orosz és ukrán fekete tengeri flotta szinte összes hajóját, köztük mindkét zászlóshajót, és ami nekem a legnagyobb élmény volt, hogy az orosz flotta Moszka nevű rakétás cirkálójától (egyébként ez az orosz zászlóshajó) húsz-harminc méterre mentünk el. Soha nem gondoltam, hogy ilyen közel kerülhetek ehhez a hajóhoz, amiről már annyit olvastam. Még a fedélzeti fegyverek némelyikét is felismertem, így rögtönzött előadást is tarthattam a srácoknak.
Amúgy megálltunk egy pihenőre, ahol egy kis templomból orosz férfikórus gyakorlása hallatszott ki, a hegyek között, előttünk a tengerrel ez nagyon állat volt.
Végül a kikötőben találtunk pár hadihajót és egy csupa aranyfog tengerész útba igazított, de mivel nagyon elment az idő és a szevasztopoli kikötőt semmi képpen nem akartuk kihagyni így tovább mentünk Szevasztopolba.
Északon nem divat a Lenin szobor, de itt a Krímben elég sok van, a főtéren fényképezkedtünk is eggyel.
Viszont sikerült végre rendes saslikot enni, meg vettünk hazahozós vodkát és bort is.
Kis fényképezés után ittunk egy kávét és ettünk pirozskikat is. Autóhoz vissza, éppen akkor parkolt be mögé egy piros szamara két rendőrrel. Itt kell megjegyezni, hogy kb. kétszáz forintunk van még ukrán pénzben, remélhetőleg nem lesz bünti, mert akkor mehetünk lemosogatni. Szóval kis terefere után Kokót beültették az rendőrautóba „beszélgetni”. Végül egy tízdollárossal kiváltható volt a háromszáz hrivnyás büntetés, ugyanis az út szélén nem lehet parkolni.
Az utak jók és erre délen már nincsen annyi fekete terepjáró, mint Kijevben. Lelőtt bennünket egy rendőr is záróvonalon előzésért, de végül meg sem büntetett (sokkal jobb fejek a rendőrök, mint vártam), azzal a bölcsességgel bocsátott utunkra, hogy „tanuljatok oroszul”. Este egy útszéli hotelben, hosszú volt az út, nem is gondoltuk, hogy a végére érünk egy nap alatt, Ja, és napközben a defektes hátsót is megcsináltattuk. Bekaptunk egy üveg helyi vörösbort, hát nem volt egy nagy szám.
Menetben találkoztunk egy párocskával, valahogy összeismerkedtünk, még közös fényképeket is csináltunk, a csaj eléggé nyomult ránk, nem zavarta, hogy ott a pasija. Tovább haladva készítettünk egy bokorban fényképezőst is (kinek jut ilyesmi eszébe?), 
majd betértünk még egy nyitott alkoholelosztó helyiségbe (úgy éreztük, hogy szükségünk van még egy vodkára, pedig nem biztos), sör plusz vodka. Mivel ekkor már nagyon lendületben voltunk megkockáztattuk az „ajólovast”, kellemes meglepetésként a szomszédos asztaloknál ülőknek tetszett a produkció, nem akartak a helyi ukrán srácok „megnevelni”. A gyili-gyili-tralliválira még válaszoltak is. Egy idő után összeismerkedtünk a szomszéd asztaltársasággal (utólagos kutatások szerint melyik országnak mi a fővárosát játszottunk velük), egy huszonéves házaspár meg a srác dögös szőke húga, aki rámozdult Csabira, de a körülmények ellenére Csabi hűséges maradt. 
Végül kettő körül értünk haza, szunya, Kokó még a lábmosásról is lemondott.
