A szovjet időkben itt Szevasztopol mellett szupertitkos tengeralattjáró bázis volt, még a várost és a hozzá vezető utat sem tüntették fel a térképen. Mivel ma már múzeum ezért gondoltuk megnézzük. A partra leparkolva sajnos senki nem tudod útba igazítani (itt senki nem beszél máshogy csak paruszkiul), de legalább egy céllövölde szerű izében lőttünk kalasnyikovnak látszó tárggyal. 
Végül a kikötőben találtunk pár hadihajót és egy csupa aranyfog tengerész útba igazított, de mivel nagyon elment az idő és a szevasztopoli kikötőt semmi képpen nem akartuk kihagyni így tovább mentünk Szevasztopolba.
Végül a kikötőben találtunk pár hadihajót és egy csupa aranyfog tengerész útba igazított, de mivel nagyon elment az idő és a szevasztopoli kikötőt semmi képpen nem akartuk kihagyni így tovább mentünk Szevasztopolba.
Északon nem divat a Lenin szobor, de itt a Krímben elég sok van, a főtéren fényképezkedtünk is eggyel.
Viszont sikerült végre rendes saslikot enni, meg vettünk hazahozós vodkát és bort is.
Kis fényképezés után ittunk egy kávét és ettünk pirozskikat is. Autóhoz vissza, éppen akkor parkolt be mögé egy piros szamara két rendőrrel. Itt kell megjegyezni, hogy kb. kétszáz forintunk van még ukrán pénzben, remélhetőleg nem lesz bünti, mert akkor mehetünk lemosogatni. Szóval kis terefere után Kokót beültették az rendőrautóba „beszélgetni”. Végül egy tízdollárossal kiváltható volt a háromszáz hrivnyás büntetés, ugyanis az út szélén nem lehet parkolni.
Az utak jók és erre délen már nincsen annyi fekete terepjáró, mint Kijevben. Lelőtt bennünket egy rendőr is záróvonalon előzésért, de végül meg sem büntetett (sokkal jobb fejek a rendőrök, mint vártam), azzal a bölcsességgel bocsátott utunkra, hogy „tanuljatok oroszul”. Este egy útszéli hotelben, hosszú volt az út, nem is gondoltuk, hogy a végére érünk egy nap alatt, Ja, és napközben a defektes hátsót is megcsináltattuk. Bekaptunk egy üveg helyi vörösbort, hát nem volt egy nagy szám.
Menetben találkoztunk egy párocskával, valahogy összeismerkedtünk, még közös fényképeket is csináltunk, a csaj eléggé nyomult ránk, nem zavarta, hogy ott a pasija. Tovább haladva készítettünk egy bokorban fényképezőst is (kinek jut ilyesmi eszébe?), 
majd betértünk még egy nyitott alkoholelosztó helyiségbe (úgy éreztük, hogy szükségünk van még egy vodkára, pedig nem biztos), sör plusz vodka. Mivel ekkor már nagyon lendületben voltunk megkockáztattuk az „ajólovast”, kellemes meglepetésként a szomszédos asztaloknál ülőknek tetszett a produkció, nem akartak a helyi ukrán srácok „megnevelni”. A gyili-gyili-tralliválira még válaszoltak is. Egy idő után összeismerkedtünk a szomszéd asztaltársasággal (utólagos kutatások szerint melyik országnak mi a fővárosát játszottunk velük), egy huszonéves házaspár meg a srác dögös szőke húga, aki rámozdult Csabira, de a körülmények ellenére Csabi hűséges maradt. 
Végül kettő körül értünk haza, szunya, Kokó még a lábmosásról is lemondott.
Közben megnéztük a Parlamentet (sokkal kisebb mint a magyar és messze nem olyan díszes, sajnos Tyimosenkoval nem találkoztunk). Sok itt a zöld és a parkokban mindenki sört piál a padokon, jól szituált negyvenesek, fiatal kiscsajok, mindenféle ember. Végül a Dinamo Kijev stadion aljába jutottunk, de mivel nem voltak jó kaják így csak egy sört ittunk.
A szobor talapzatában volt a múzeum, amely bemutatta a világháborút mindkét fél szempontjából, meglepően nem volt elfogult. A legjobb a bejáratnál kiállított birodalmi sas volt, a szárnyán golyónyomokkal, úgy beállítva, mintha lezuhant volna. Sajnos nem lehetett fényképezni. 
A kiállítás mellett haditechnikai park volt, minden féle tankokkal és repülőkkel, sőt még három ballisztikus rakéta is.
Kokóval a Bratislava holtelben még egy felújítatlan szobát is megnéztünk, hát olyan volt, mint egy ötvenes évekbeli munkásszállás, gyorsan le is léptünk. Több helyet is megjártunk és bizony elég horror árak vannak.
A vereckei hágó emlékmű a nevével ellentétben nem egy hágón (ami ugye egy vájat lenne a hegyek között) hanem egy hegy tetején van. A régi emlékművet még lerombolták a csehszlovákok, ott most egy ukrán partizán emlékmű van (pénteken volt a Győzelem Napja, ami itt nagy ünnep, minden tiszta virág), a magyar emlékmű egy szomszédos kis csúcson van. Reggel hétkor gyönyörű a kilátás, ott reggeliztünk fent.
Sajnos az odajutás kicsit nehézkes volt a rossz út miatt, meg az emlékművet „díszítő” festéket is szívesen kihagytam volna. Mondjuk az ukrán emlékmű mellé „jó” honfitársaink is felfestették, hogy „vesszen Trianon”. Hiába, a mocsár idáig is elér.
Kokó még Zrínyi Ilonkát (aki egy szobor) is elkapta egy fordulóra.
